Hajrá Dorka!

 

Egy borongós, májusi vasárnap, éppen Anyák napján történt, hogy életmentő császármetszéssel megszületett a kislányunk, a terhességem 26. hetében. Dorka teljesen váratlanul, 970 grammal jött a világra a veszprémi Csolnoky Ferenc Kórházban, ahonnan másfél hét után felszállították a Bókay utcai 1. sz. Gyermekklinika PIC, vagyis koraszülött osztályára.

Az itt töltött első heteink az életben maradásról szóltak. Dorkát mesterségesen lélegeztették, a keringését támogatni kellett, a veséje nem működött, a Botallo-vezetéke nem záródott, agyvérzése ugyan nem lett de általános állapota nem volt kielégítő. Még alig hevertük ki a születése körüli megrázkódtatást, mikor a Bókay PIC-en töltött első reggelen felhívtak minket, hogy Dorkának kilyukadt a vastagbele, egy jól körülhatárolt ponton. Mire beértünk a kórházba, már a műtőben volt. Megtudtuk, hogy az ügyeletes doktor úr egész éjszaka próbálta stabilizálni az állapotát, ő fedezte fel a bélperforációt, neki köszönhetjük, hogy ilyen gyorsan be tudtak avatkozni.


A megpróbáltatások azonban csak ezután következtek. A vérébe került egy gomba, ami legyengítette a szervezetét. Egy hétre rá sor került a második műtétre, a Botallo ligatúrára. Ez az időszak nagyon válságos volt és mi sohasem tudhattuk, a következő napon milyen hírre megyünk be. Szerencsére az orvosok tudták, hogy a koraszülött kisbabáknál milyen problémákra kell számítani: ezekre készültek, számítottak, amikor bekövetkeztek felismerték és léptek, sokszor egy lépéssel előtte jártak a bajoknak.

Aztán a dolgok szép lassan jobb irányt vettek. Dorka jól vette az akadályokat: leküzdötte a gombát, rendbe jött a veséje, lekerült a lélegeztetőről, rendbe jött a keringése, és elkezdhették az anyatejes táplálását. Az orvosok mindig pontosan tájékoztattak minket Dorka állapotáról, felkészítettek minket arra, hogy egy maratonra készüljünk, a kislányunknak feltehetően hosszú heteket kell az osztályon töltenie.


Mindig arra biztattak, hogy még ha nagyon nehéz is, ne hagyjam abba a fejést, mert Dorkának nagy szüksége van az anyatejre. A fejés egy misszióvá vált a számomra, ezt tekintettem az egyik fő feladatomnak, ebbe kapaszkodtam, amikor a nehéz napok közepette úgy éreztem, tehetetlen vagyok. A végén annyi anyatejet sikerült felhalmoznom, hogy mikor a hazakerülés után néhány hónappal kipakoltam a mélyhűtőt, 15 liternyi anyatejet számoltam össze kisebb-nagyobb adagokban.

Ahogy levették a gépi lélegeztetőről, beültettek minket egy kényelmes fotelba, és a mellkasunkra rakták Dorkát. Három hét után ez volt az első alkalom, hogy az ölünkbe foghattuk az icipici kislányunkat. Ettől a naptól kezdve szinte minden nap kenguruztunk vele, volt hogy csak 1, de előfordult, hogy 5-6 órát.


Az osztályon ismerkedtünk meg a A te hangodat ismerem programmal és a programban dolgozó lányokkal, akik énekükkel és zenéjükkel nem kevesebbet hoztak be a kórterembe, mint az életet. Sok dalt tanítottak nekünk és arra biztattak, hogy minél többet énekeljünk a gyermekünknek, mert ez nagyon jó hatással van rá és ránk is. Abban az időben, amikor olyan elképesztően nehéz volt megszólalni, amikor azt éreztük, hogy nem tudjuk, hogyan vegyük fel a kapcsolatot az inkubátorban fekvő, látszólag semmilyen életjelet nem mutató kislányunkkal, akkor adtak a kezünkbe egy eszközt: az éneklést. Mi ezen keresztül éltük meg először a szülőségünket és ez segített kifejezni az érzéseinket is. Azóta is ezeket a dalokat énekeljük neki és kisfiúnknak minden nap.


A nővérek lettek Dorka második szülei. Szeretettel, gyengéden, de mégis nagy határozottsággal és odafigyeléssel nyúltak a gyermekünkhöz, ellátták őt a nap 24 órájában. Gondoskodtak róla, hogy mindene meglegyen. És ennél többet is tettek: nemcsak pelenkázták és etették, hanem becézgették őt, szép ruhácskákba öltöztették és reggelente büszkén mutatták, hogy milyen csinos. A lázlapjára szívecskéket és virágokat rajzoltak és pontosan beszámoltak arról, hogy volt és miket csinált azokban az órákban, amíg mi távol voltunk. A mi lelkünket is ápolták, hiszen Dorka állapota hullámzó volt, a nehezebb napokon nagyon össze voltunk törve. Együtt örültek velünk a sikereknek és biztattak minket, hogy higgyük el, a kislányunkból teljes értékű ember lesz. Két hónaposan sor került az utolsó műtétjére, amelyben bezárták a bélműtétkor kivezetett bélszakaszát és egyúttal meglézerezték a szemét is.


Dorka összesen 86 napot töltött a kórházban, mi minden nap meglátogattuk, fogtuk a kezét, simogattuk, énekeltünk neki, vagy egyszerűen csak néztük, ahogy édesen alszik, ahogy szuszog, és nem győztünk hálát adni a Jóistennek, hogy köztünk van és hogy minden nappal előrébb vagyunk. A férjem megfogadta, hogy minden nap annyi fekvőtámaszt csinál meg, ahány napja Dorka a kórházban van: 86-nál abbahagyhatta a küldetést. Július végén vihettük haza 2750 grammal. Az elszakadás nem ment könnyen, az első időszakban naponta felhívtuk az osztályt különböző kérdésekkel, problémákkal és ők mindig örültek, ha hírt kaptak Dorkáról. És azt is be kellett vallani magunknak: hiányoznak nekünk, és nem csak mint szakemberek, hanem mint emberek.


Talán sokan - főként azok akik nem élték át ezt a helyzetet - azt gondolják, hogy ez az egész életszituáció borzasztó, szinte kibírhatatlan lehet. De azt kell hogy mondjam, nem az. Valóban, életünk talán legnehezebb időszaka volt, de mindeközben annyi csodával és jósággal találkoztunk, amellyel a "való életben" csak ritkán, vagy legalábbis nem ennyire töményen találkozik az ember. Először is nagyon megható volt számunkra, hogy az egész családunk és a szorosabb barátaink összefogtak és megtettek mindent annak érdekében, hogy minket megtartsanak és érzelmileg megtámogassanak. Hiszem, hogy az ő segítségük nélkül nem jöttünk volna ilyen jól ki az egészből. Másodszorra elképesztő volt megtapasztalni a többi szülővel való sorsközösséget, azt a hihetetlen erős köteléket, hogy ezeket a nagyon nehéz napokat együtt csináljuk végig. A Nagymamám mesélt nekem hasonló emberi kötelékekről, amit a II. világháború ideje alatt, Budapest egyik pincéjében élt át 12 másik emberrel. Az emberi jóság végtelen arca mutatkozik meg ilyen nehéz helyzetekben: ezt tapasztaltuk a nővérekkel és a szülőkkel való "együttélésünk" során. Ahogy együtt örültünk egymás sikereinek, és együtt sírtunk egymás nehézségein, újabb megpróbáltatásain. Több ismerősömtől hallom, hogy a legtöbb koraszülött osztályon kialakul ez a kötődés és az együtt "élő" szülők a hazakerülés után is tartják a kapcsolatot.


A kórházi időszak alatt a hazakerülést tartottuk a megpróbáltatásaink végének, úgy vártuk, mint a megváltás időpontját. De gyorsan rá kellett jönnünk, az előttünk álló néhány hónap legalább annyira nehéz lesz, mint a kórházi időszak, csak kicsit másképp. A fáradtságtól és az aggodalomtól ez az időszak összemosódik a fejemben, apró villanások vannak csak meg: az éjszakázások, a vég nélküli fejések, a hasfájás, kínlódás a cumisüvegből való etetéssel, a sok bukással, azzal hogy nem tud kakilni...néha nagyon elkeseredtünk. Aztán szép lassan kisimult minden: Dorka megtanult szopizni, ezért 4 hónap után abbahagyhattam a fejést és a cumisüveges etetést, kikövetkeztettük hogy tejfehérje érzékeny, így miután átváltottam abszolút tejfehérjementes étrendre, a hasfájása is elmúlt. Azt mondhatom, hogy 4 hónappal a hazaérkezése után kezdtem jól érezni magam az anyaságomban és tudtam felhőtlenül örülni pillanatoknak. A fejlesztő foglalkozások hatására - Dévény és TSMT torna, ami azt gondolom a mi esetünkben nagyon nagyon sokat segített - Dorka fél éves korára teljesen behozta magát, mindent úgy csinált, mint időre született társai, ami hatalmas megkönnyebbülést jelentett számunkra.


Dorka ma 2 és fél éves, okos, ügyes, élettel teli kislány, akire hihetetlenül büszkék vagyunk. Ma 2 és fél év után azt tudom mondani, hogy szegényebb lennék e nélkül az "élmény" nélkül, amelyben annyi csodálatos emberrel ismerkedtem meg, akik szívüket-lelküket beleadják a koraszülött babák helyzetének és ellátásának javításáért és szerencsések vagyunk, hogy az emberi jóság annyi arcával találkozhattunk.


Hisszük, hogy Dorka érezte, hogy mi, a szülei és a kis bátyja minden nap megfogtuk egymás kezét és jó hangosan belekiáltottuk az égbe „Hajrá Dorka! Megtudod csinálni! Várunk haza!”